Most vesszük hasznát, hogy ilyen jól sikerült eldugnunk az oldalon a blogokat. Ugyanis remélhetően csak nagyon kevesen olvassák el ezt a vallomást.
Szóval csak nagyon halkan mondom, hogy nekem szimpatikus volt tegnap este az észak-koreai csapat.
Gáz.
édes
Ha ennyire el vagyon rejtve a véleményem, akkor én is megvallok valami hasonlót. Ritkán nézek tévét, a VB azonban néha odacsal a képernyő elé. Fogalmam sincs, hogy ki és milyen súllyal esik latba. A Brazilokról azért tudom, hogy sokadszorra is világverésre készülnek.
Az egyik kevés kiugrási lehetősége az ottani fiataloknak az, ha lemegy oda, ahol labda van, viszonylag egyenes zöld gyep és valami szögletesre eszkábált keret a gólnak. Velük szemben viszont a világ egyik olyan utolsó helyéről verbuvált emberkék léptek pályára, ahol durva hatásfokon valami olyasmi az államszocialzmus, hogy mi csak sejthetteünk róla egykorott.
Az első félidőt végignéztem. Az észak-koreaiak keményen odatették magukat. A brazilok alig találtak rajtuk fogást.
Nálunk is volt az ötvenes évek elején egy aranycsapat. Lenyomták a kötelező nyolc órát a létezőben, majd addig koptatták a gyepet, amíg a hosszúra nyúlt harmadik félidőre vissza nem mentek a pokolba. Ide, haza. Az észak-koreaiak valami, ilyesmi ideiglenes szabadságért (is) harcolnak.
Én is csak ritkán nézek meccset, de ezt megnéztem. Valami olyan homályos várakozásom volt, hogy a foci gyönyörének főpapjai (brazilok) majd jól megalázzák az önkényuralom és az emberi butaság kirakatcsapatát (Észak-Korea).
Ehhez képest azt vettem észre magamon, hogy szépen lassan az ázsiaiak pártján vagyok. Nem azért, mert annyira rajonganék a „népi” Korea politikai és hatalmi gyakorlatáért, hanem mert a 11 férfi személyiségének, viselkedésének, mozdulatának, játékstílusának volt valami olyan üzenete, ami szimpatikus volt. Tanulság: soha ne keverjük össze a gonosz politikai hatalmat azokkal, akik kénytelenek annak árnyékában élni.
De nyilván az is benne van, hogy szeretek az utca másik oldalán járni.