Vannak ugye a piacos és a nem piacos emberek. Én, bevallom töredelmesen, a második kategóriába tartozom.

Amikor valamiért a szombathelyi piacon van dolgom, mindig belelkesedem, hogy hú, de jó, hogy helyi termék, helyi gazdaság, nincs csomagolás, de van közvetlen, emberi hang, itt a helyem, mindenképpen kijárok ezután. De aztán persze mégsem járok ki, pedig nincs is messze tőlem.

A piacos életformával kicsit úgy vagyok – hogy ezzel a rettenetes hasonlattal éljek –, mint Hamvas Bélával: tudom, hogy szeretnem kellene, de valami mégis közöttünk áll.

Viszont ha más városba megyek, ismét megjön a kedvem a piacozáshoz. Londonban szinte végighakniztam az összeset (mostanában a Spitalfields és a Broadway a kedvenc), Pécsen mindig beugrom a csarnokba egy fish & chipsre (pazar vétel), Budapesten pedig a Lehel Csarnok (lásd a mellékelt fotókat) a törzshely.

Már az elhelyezkedése is szimbolikus, merthogy itt ér össze a belváros a külső kerületekkel, és ez a kettős hangulat ott úszik a levegőben. A hely kulturált, rendezett, de azért mégiscsak mély Pest, az árusaival és a vendégeivel.

A rituálé egyik fontos eleme, hogy eszek egy sima lángost (700 forint), ellenőrzöm a savanyúság-felhozatalt (ez mindig és mindenhol lenyűgöz), és nézem a törzsközönséget, amely csodálatos keresztmetszete a fővárosi társadalomnak.

A múltkor egy körasztalnál toltam a lángost két német hölggyel, akik láthatóan nem először voltak itt. Valószínűleg munkából léptek ki ide – a Váci út és környéke tele van multinacionális cégek irodáival –, és valahol félúton voltak az elmagyarosodás felé. Azaz úgy könyököltek és úgy törték a lángost, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de a szalvétával való zsírkezelést még fejleszteni kell.

A 2002-ben átadott Lehel Csarnok (előtte sima piac volt ott) érdekessége, hogy azt az 1949-ben kivégzett Rajk László fia, ifj. Rajk László tervezte.

Az épület egy hajót formáz, amelyről így nyilatkozott a tervező:

„Ezek a hajók délről, Dunaharaszti felől hozták a kofákat Pestre, a Nagycsarnokba, de nemcsak ezért hívták őket kofahajóknak, hanem mert ezeknek az oldalról kecses, ám elölről vagy hátulról meglehetősen bumfordi alkotmányoknak a két hatalmas lapátkereke a kofák sok szoknyájára emlékeztette a kortársakat.”