Irdatlan állapotban a bucsui határátkelő, és ez felbosszantott


Ha nem a határon lenne, hanem egy random faluszélen, akkor is kínos lenne, hát még ott, a kirakatban.

„Ez nem lehet igaz, most megállok és lefotózom ezt a hihetetlen gányt!” – mondom magamban, és így is teszek: az autót leállítom az út szélén, én meg kikászálódok a finom meleg autóból, és elkezdek fotókat készíteni a téli hidegben az épületről és a környékéről.

A helyszín a bucsui határátkelő, amin már számtalanszor áthajtottam, számtalanszor nézegettem a pusztulás esztétikáját, minden alkalommal bosszankodtam és csodálkoztam a látványon, de most telt be annyira a pohár, hogy kiszálltam, tettem egy kört, fényképeztem, és összedobtam ezt a bejegyzést.

Kínos, felháborító és érthetetlen.

Hogy egy országnak nincs annyi pénze, akarata, önfegyelme, büszkesége vagy akármije, hogy ezekkel a létesítményekkel – mármint az egykori átkelők épületeivel – kezdjen valamit.

Ott állnak a határon világnak a csúfjára, és miközben azt akarjuk elhitetni az idegenekkel – és saját magunkkal –, hogy nálunk a bölcsek köve, mindenkinél jobban tudjuk a tutifrankót, miénk a jövő, ez a rettenetes látvány fogadja az Ausztria felől érkezőket.

Ez az első benyomás, amit érzékel a hozzánk érkező, ez alapján alakítja ki meghatározó véleményét az országról, és ezt az első találkozást vetíti ki aztán ki megannyi más mindenre.

Az Ausztriában dolgozókat ez fogadja, amikor este vagy a hétvégén munkától fáradtan hazafelé tartanak, és ha elhagyjuk az országot, ezzel a látvánnyal búcsúzunk szülőföldünktől.

Ha nem a határon lenne, hanem egy random faluszélen, akkor is kínos lenne, hát még ott, a kirakatban.

Mennyi pénzt is költünk országmarketingre? Önfényező propagandára?

És ez nem politika, mert el nem tudom képzelni, hogy létezik olyan ember, pártállástól függetlenül, aki erre rábólint, hogy rendben van.

És amennyire ismerem a dolgok menetét, biztos vagyok benne, hogy lenne rá olyan döntéshozó, hivatal, intézmény, akármi, ami megmagyarázná, hogy miért van ez így, miért nem lehet másként, de marhára nem érdekel.

Én csak kiszálltam az autóból, és készítettem néhány fotót.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Négy évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni.

Megjegyzés hozzáfűzése