Slágergyanús dalok, mégis félő, hogy megmaradnak ígéretnek, mint mifelénk annyi más.

„Hogyan a fenében lehet az, hogy az emberek nem hallják, hogy mennyire jó Ian Brown?” – tettem fel a kérdést magamban jó 20 évvel ezelőtt, hogy aztán később még számtalanszor feltegyem, mindig változó nevekkel.

Most éppen a Totoro az aktuális név.

A fiatal pécsi zenekarra néhány évvel ezelőtt figyeltem fel egy Trabant-feldolgozás kapcsán („Itt van pedig senki se hívta”), aztán kiderült, hogy ennél sokkal többről van szó: a Totoro saját dalai önálló univerzumot alkotnak.

Igen, kétségkívül van kapcsolat a 80-as évek alternatív zenei világával, a Trabant, Méhes Marietta, Víg Mihály stb. által fémjelzett magyar nagyvárosi spleennel, de ez mégis annak az Y generációs, kibővített, átalakított, valamennyire felpörgetett és nőiesített változata. De amúgy is érdemes óvatosan bánni ezekkel az összehasonlításokkal.

A Totoro egy testvérpár, Kollarics Anna és Kollarics Attila projektjének indult 2020-ban, amit időközben praktikus okok miatt zenekarrá bővítettek, de továbbra is ők ketten a meghatározó személyiségek.

Klasszikus dalokat írnak, amelyeknek van eleje, közepe és vége, jellegzetes, fülbemászó dallamuk, a szövegvilág pedig a magyar popzene történetének legjobb hagyományait követi, azaz úgy szellemes és eredeti, hogy nem kevés érintkezési pontja van a költészettel.

Bár voltak koncertjeik, játszottak fesztiválokon, az A38-on, a Sziámi előzenekaraként járták az országot, az áttörés eddig elmaradt.
A hétvégén a budapesti Muzikumban néhány tucatnyian néztük meg a zenekar második nagylemezének („Színvallás”) bemutatkozó koncertjét, és nem is csalódtunk: hozták a klipekből és a Spotify-lejátszási listákról ismert hangzást.

A koncert első felében kötelességtudóan lejátszották a lemez anyagát, majd egy szünet után a korábbról ismert számok közül kaptunk egy csokorral.

A daloknak nagyjából a fele élőben játszva is abszolút slágergyanús, amitől megint az jut eszembe, hogy nem ennyien kellene itt lennünk.

A Totoro-féle zene rétegzene, sehol nem tölt meg arénákat, és nem is akar, de igenis, ennél sokkal jobban meg kellene mozgatnia a zeneszeretőket, azokat, akiknek van fülük a finomságokra, az egyedire és az értékesre.

Koncert után aztán eszembe jut a Telex új kiadványa, a szakmai szavazás által összeállított 100 legfontosabb magyar lemez, amely egyrészt hiánypótló könyv, másrészt sok mindenre rádöbbenti az embert.

Hogy mennyi olyan előadó van nálunk, aki nem tudta kifutni magát. És olyan nevek jutnak eszembe, mint a Kaukázus, a Colorstar, a Bijou, a Ludditák, a Pegazusok nem léteznek és annyi más, amelyek valamennyire ismertek lettek ugyan, de messze nem arra a polcra kerültek fel, ahova kellett volna.

Hiába, Magyarország nem egy könnyű terep, errefelé hajlamosak megmaradni a dolgok az ígéretek szintjén.

Hallgassatok Totorót!