Hanem bennünk.

Ma délelőtt jártam arra, ruhákat és cipőket vittem. Örültem, hogy van ilyen lehetőség, örültem, hogy könnyen meg lehet közelíteni autóval, és annak is, hogy a konténerekből van bőven. Azt is jó megoldásnak tartom, hogy egy rafinált, billenős ajtón keresztül kell betáplálni a ruhákat: így sem belátni nem lehet, sem visszaszedni nem lehet a mélyben lévő holmikat. Ez hatékonyan akadályozza meg a „privát újrahasznosítást”.

A MOHU állítása szerint a konténerek tartalmát átvizsgálják, osztályozzák. A nagyon jó állapotú darabok európai second-hand boltokba kerülnek, a kevésbé jók Afrikába. A hordhatatlanokat ledarálják, majd elégetik erőművekben, vagy ipari célokra használják fel őket: például autók hangszigeteléséhez, töltőanyagként vagy tisztítórongynak.

Ez eddig egészen jól hangzik, és nem is kételkedem benne.

Ugyanakkor a konténerek mellett láthatóan egy illegális szemétlerakó is virágzik – legalábbis a szombathelyi Tesco mellett. Nem tudni, miért, de van, aki úgy gondolja, hogy itt a legjobb helye a visszaválthatatlan üvegeknek, elnyűtt bőröndöknek, műanyag székeknek és megunt gyerekjátékoknak. A szemét láthatóan nem most került ide; úgy tűnik, többen is úgy vélik, hogy ahol a régi ruhákat le lehet tenni, oda elfér más is. „Majd elviszi valaki.”

Hát nem viszi.

Magyarországon az egyik legbosszantóbb dolog, hogy nem kellene sok ahhoz, hogy egy igazán pompás hely legyen ez az ország. Hogy általános megelégedésünkre működjenek a dolgok – az apróságoktól a nagy ügyekig.

De hiába nyújtózkodunk, valahogy sosem érjük el az ígéret földjét. Néha teszünk felé egy tétova lépést, máskor pedig kettőt vissza.