Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Szíjj László és Tiborcz István összvagyona a becslések szerint már jócskán meghaladja a 2000 milliárd forintot. Ez már döfi.

Százmillió forintnak még tudjuk az értékét, az egymilliárdról már maszatosabb elképzeléseink vannak. Kétezer milliárd viszont már túl van a valóságon — megfoghatatlan, így hírértéke is alig van, érzelmileg sem tudunk vele mit kezdeni.

Ez a négy úriember körülbelül hetven évig tudná működtetni Szombathelyt úgy is, ha a városnak egyetlen fillér bevétele sem volna. Ennyi pénzen körülbelül ezer darab high-tech villanymozdonyt lehetne vásárolni a MÁV-nak, százszor lehetne belőle csodálatosan újraépíteni a lepusztult hévízi fürdőépületet, és tízszer kijönne belőle a komplett Szombathely–Kőszeg gyorsforgalmi út.

És ez csak a jéghegy csúcsa: hiszen itt mindössze négy topfigura látható vagyonáról van szó.
Nem tudjuk, mennyi lehet a láthatatlan vagyonuk, és főleg nem, mekkora lenne ez az összeg, ha hozzáadnánk a NER működéséből származó több ezer kisebb-nagyobb vagyont — a piramis csúcsától egészen a talpáig. Minden bizonnyal beleszédülnénk a végeredménybe.

A magyar NER-pénzek jellemzője, hogy közpénzek (költségvetési és uniós források) alakultak át magánvagyonná — azaz ez a pénz hiányzik az országos és a helyi költségvetésből. Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy belássuk: ha a pénz ott van valakinél, akkor az nincs máshol — ott, ahol mellesleg ezer helye lenne.

Meg lehetne ezt fogni etikai oldalról is. Hogy a fenében tudnak ezek a bácsik és nénik önfeledten hajókázni a jachtjaikon, röpködni a magángépeikkel, újabb és újabb luxusingatlanokat vásárolni, miközben sok tízezernyi rászorulón — várakozó betegeken, gyermekotthonok lakóin, elfekvőkben haldokló időseken — tudnának könnyedén és hatékonyan segíteni.

Persze tudom, nem így működik sem a világ, sem az ember.
Ráadásul nem is erről akarok beszélni, mert ez afféle lerágott csont: aki odafigyelt, eddig is tudatában volt ennek; aki pedig ebben nem lát kivetnivalót, ezután sem fog.

De van valami, amiről keveset beszélünk — vagy inkább egyáltalán nem.

Nem emlékszem olyan kormányra, amelyből ne szivárgott volna ki a közpénz. Kisebb-nagyobb lyukakon mindig eresztett a lé, és mindig voltak, akik a lyukak alá rakták a fazekukat. Ezt a megszokott csapolást azonban az Orbán-kormány új szintre emelte. Ők szemérmesen „nemzeti tőkésosztály kialakításának” hívják, de talán közelebb jár az igazsághoz, ha intézményesített korrupciónak nevezzük.

Végül is mindegy a címke. A lényeg, hogy egy roppant aprólékosan, gondosan és professzionálisan kidolgozott rendszerről van szó, amely nemcsak a pénzátemelő szivattyú működését szolgálja, hanem azt is, hogy később — egy esetleges összeborulás után — se legyenek nagy gondok.

Gondoljatok bele, mennyi munka, idő és szellemi kapacitás köt le a rendszer működése:
a jogrendszer és a szabályozók folyamatos igazítása, a káderpolitika, a megfelelő közbeszerzések kiírása, a szereplőkkel való egyeztetés, a renitensek kordában tartása — és még egymillió apró-cseprő feladat.
A fogaskerekeket állandóan olajozni, ellenőrizni, cserélni kell.

Politikusok, állami vállalatok és nagyobb intézmények vezetőinek munkájának jelentős részét tehetik ki ezek a feladatok.
És amikor döntéseket kell hozni, prioritásokat kell meghatározni, ott lebeg a szemük előtt ez az aspektus.

Irgalmatlan emberi erőforrást köthet le a NER üzemeltetése.

Gondoljatok bele, mekkora meló lehetett kidolgozni a TAO-rendszert, a dohánybolt-hálózatot, levezényelni az autópálya-üzemeltetést, megszervezni a stadionprogramot, átvenni bankokat, telekommunikációs és szállítmányozó cégeket, kézivezérelni a sajtóbirodalmat, centralizálni az állami adminisztrációt és az intézményrendszert, kiszivattyúzni a pénzt az önkormányzatokból, rátelepedni kultúrára, sportra, egyházakra, nemzetközi álmokat kergetni, fél szemmel figyelni a szavazóbázisra, dobni ide-oda — és még kismillió egyéb macera.

Ennek tudatában nyilvánvaló, hogy nemcsak a kiszipkázott pénz hiányzik az országból, hanem az odafigyelés is.
Nem véletlen, hogy nincs minisztériuma az oktatásnak, az egészségügynek, a kultúrának vagy a szociális kérdéseknek. Bár vannak erre utaló jelek, nem biztos, hogy szándékosan akarja ezeket a területeket víz alatt tartani a kormány — egyszerűen nem prioritások.

Ki a fenének van ideje, energiája, türelme bajmolódni ezekkel?

Ráadásul talán még évtizedekig ment volna a bicikli, mert kit érdekelnek az iskolák és a kórházak, ha nem kezd el akadozni az a fránya gazdaság.

Gyanítom, itt is ugyanaz történt: elszívta az energiákat a rezsicsökkentés megszervezése, az ársapkák, a különadók, a kínai befektetők idecsábítása, a munkabérek alacsony szinten tartása, az adók év közbeni változtatása — és nem maradt idő átgondolni (vagy nem akadt bátor szakember, aki el merte volna mondani a nagyfiúknak), hogy ennek középtávon súlyos következményei lehetnek.

Olyan következmények, amelyeket nagyon nehéz óriásplakátokkal, digitális nyugdíjasokkal, B-kategóriás celebekkel vagy távoli ellenségképekkel orvosolni.

Így jutottunk el idáig.

És most azon gondolkodom, hogy lehetséges-e utólag pótolni mindazt az irtózatos munkát és figyelmet, ami elmaradt.
Ha eszembe jut a megoldás, titeket értesítelek először.