A regény abba a világba visz el bennünket, amelyről szinte semmit sem tudunk.
Miközben a milliónyi külpolitikai elemző teleszemetelte az internetet azzal, hogyan is kell értelmezni Trump, Putyin, Zelenszkij és a többi „békeszerető” politikus amerikai találkozóit, én befejeztem Oriana Fallaci Ha meghal a nap című regényét. A könyv évtizedek óta ott lapult az egyik félreeső polcon, és mivel nem én vásároltam, fogalmam sem volt, miről szól. Végül éppen ez keltette fel a kíváncsiságomat: lám, ott egy könyv elfekvőben, amelynek annyira ismerem a borítóját, de amelynek látszólag nincs esélye arra, hogy este az ágyam mellé kerüljön. Ez nem hangzik jól – tegyünk hát egy csavart a történetbe!
Oriana Fallaci (1929–2006), miután a második világháborúban olasz partizánként harcolt a németek és a fasizmus ellen, híres újságírónő lett, aki egy sor magas rangú politikust és ismert embert interjúvolt meg Indira Gandhitól kezdve Henry Kissingerig. Jó néhányuknak okozott kellemetlen perceket. A legemlékezetesebb talán a Khomeini ajatollahhal készített interjú volt (1979), amikor is Fallaci a – nem túl szívélyes – beszélgetés közben levette a fejéről a csadort, amelyet az illendőség jegyében adtak rá.
Mindezek fényében talán nem is akkora meglepetés, hogy 2001. szeptember 11. után Fallaci az iszlám európai terjeszkedésének egyik legnagyobb – ne szépítsük – ellensége lett. Három könyvet is írt a témában, jókora vihart kavarva velük, már csak azért is, mert mindhárom több millió példányban eladott bestseller lett. (Ő maga keresztény ateistának tartotta magát.)
Az 1965-ben megjelent Ha meghal a nap valójában nem is regény, hanem egy több mint félezer oldalas helyszíni riport az amerikai űrprogramról. Tudósokat, űrhajósokat és NASA-bürokratákat interjúvol meg, de a történet középpontjában saját maga áll – ha úgy tetszik, gonzó stílusban, megelőzve a műfaj úttörőjének tartott Hunter S. Thompsont. A könyv nagyon távol áll a PR-tól, tele van kétkedéssel, gonoszkodó megjegyzésekkel, filozófiai és etikai felvetésekkel, miközben beszivárog az európai történelem. Az írónő találkozik a Holdra készülő Neil Armstronggal, akit fél oldalon elintéz, ellenben több fejezetet szentel azoknak a német tudósoknak, akik először Hitler gyilkos rakétáit (V2) rakták össze, majd kulcsszereplői lettek az amerikai űrprogramnak.
Nem mondom, hogy életem legnagyobb olvasmányélménye volt Fallaci könyve, több helyen vitába tudnék szállni vele, de nem is volt elvesztegetett idő. Abba a világba visz el bennünket, amelyről szinte semmit sem tudunk: ami már a múlté, de talán mégsem teljesen. Ha ő írna a Trump–Putyin–Zelenszkij-triumvirátusról, azt talán még én is elolvasnám.