Talán ha Budapesten laknék. Akkor még az is lehet, rámozdultam volna valamilyen könyvheti programra, beszélgetésre, felolvasásra, hasonlóra.

De az is lehet, ott sem.

Az irodalommal az a gond, vagy éppen az benne a jó, hogy csuda intim dolog. Legalábbis számomra. Én vagyok és a könyv, ketten együtt, nincs szükség ott különösképpen egy harmadik félre.

Azért a korábbi években többször is kimozdultam ilyenkor, fotózgattam, írtam valamit róla, bosszankodtam, hogy ó jaj, megint mennyire elsumákolta a város ezt a könyvünnepet, aztán mellékesen vettem egy-két könyvet, ha mást nem, a Körképet.

Aztán tavaly valamiért elmaradt a vásárlás, az idén meg gyakorlatilag minden.

A Fő téren beleütköztem ugyan egy családi programba és három szerény elárusító bódéba, de nem vettem semmit.

Illetve a könyvtárban szombaton vettem egy rezsicsökkentett (100 forintos) Daniel Keyes regényt (Virágot Algernonnak).

Ennyire intimre sikeredett az idei könyvhetem.

Mentségemre legyen mondva, a könyvhét alatt is lelkesen olvastam a színházi szeánszon vásárolt új Dragománt (Máglya), és elszántan küzdöttem a váratlanul kemény diónak bizonyuló McCarthy-regénnyel (Cities of the Plain). Ez utóbbi érdekessége, hogy ez is rezsicsökkentett volt, egy londoni bolhapiacon vettem két fontért.

Éjfél bőven elmúlt, megyek is hozzájuk. Újabb intim estének nézek elébe.