Aki azon kesereg, hogy jaj, de mennyire gyatra a magyar popzene, de régen bezzeg mennyire jó volt, annak, kérem szépen, egyszerűen nincs igaza.

A helyzet ennél hangyányit bonyolultabb.

Egyrészt nálunk az emberek fiatalkorban sem érdeklődőek túlságosan, a harmadik X után pedig az új dolgok iránti kezdeti lanyha érdeklődés is elenyészik. (A bécsi koncerteken többek között azért is érzem jobban magam, mert az áltag életkor 15 évvel idősebb, mint errefelé, a közönség nem feltétlenül azért gyűlik össze, hogy részegen jót ugrándozzon a színpad előtt.)

A másik magyarázatom:: korábban az értékesebb zenék jobban szem előtt voltak.

Annak idején a csapból is Illés, Omega és LGT szólt, majd később az Ifjúsági Magazin középső poszterén olyanok voltak, mint a P. Mobil vagy a Beatrice.

Érdekes, hogy ahogy később lazultak a hatalom eresztékei, úgy szorult háttérbe mindaz, amit valóban érdemes volt hallgatni.

Az URH-ért és az Európa Kiadóért már egyetemi klubokba kellett menni és kalózkazettákat másolgatni, és a kereskedelmi adók megjelenésével a helyzet még rosszabb lett. Ezeknek az adóknak a lejátszási listáin mutatóban is alig-alig bukkan fel izgalmasabb dolog, a tévék tehetségkutatói meg úgy viszonyulnak a valódi zenéhez, mint a McDonald’s hamburgerei a dunakömlődi halászléhez.

És nemcsak a hallhatóság lusta, a zenei döntéshozók is azok – és akkor még szemérmesen elkerültük az erősebb mellékneveket.

Pedig a keresésnek önmagának is megvan a maga izgalma és esztétikája, a felfedezésnek meg a maga öröme.

Mivel a koncertekre kevesebb a lehetőségem, mint korábban, néhány héttel nekiálltam bogarászni a Petőfi Rádió MR2 Akusztik archívumát. (A Petőfi adó jóval lehetősége alatt teljesít, de a hazai viszonyok között meg kell becsülni a savanyú narancsot is.)

Ábécé szerint haladok a feldolgozással, sok előadót ismerek közülük, még többet nem, így elég érdekes a dolog. Ha nem is tömegével, de egy tucatból akad egy-kettő, ami azt sugallja, hogy a magyar popzene ennél sokkal többre lenne képes.

Ha ez lenne meg az lenne blabla.

De mivel valószínűleg nem lesz sem ez, sem az, így marad a kutakodás, aminek találatából most megosztom veletek az Analog Cuvée nevű zenekar Tulipán című dalát, amely magyar népzene újragondolásának népes táborához tartozik.

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=NUREecVRaMU]

Bevallom, sem a világzene, sem a Csík Zenekar nem hoznak lázba, de ennek a csapatnak sikerül a majdnem lehetetlen mutatvány: összehozni a magyar népzene mélyrétegeit a 21. század alternatív-elektronikájával, így csípve nyakon az időtlen és a nagyon is időszerű világszellemet.

Eddig mindösszesen 1500 ember hallgatta meg ezt a felvételt, így vehetjük úgy is, hogy az Analog Cuvée tulipánja egyelőre a mi titkunk marad.

Szétnézve a tájon és a virágszedőkön, talán nem is bánom annyira.