Az átutazók szügségszerűen mindig felületesek.

És amikor Budapestre jövök, akkor legtöbbször átutazóban vagyok.

Budapest felületesen – ahogy többször és jogosan írtam – kopott, szürke és csak árnyéka egykori önmagának.

De elég csak néhány napot itt töltenem, hogy a kopott és szürke házfalak közül előbújjon és bőromöm át belémszivárogjon a korábbról jól ismert budapesti vibrálás, aminek 70 százaléka az agyban, 10 százaléka a szívben, 10 százaléka a gerincoszlopban és 10 százaléka egyéb testrészekben jelentkezik.

É amit nyomokban sem érzek Bécsben vagy Pozsonyban, pedig valószínűleg ez teszi nagyvárossá a várost.

Örülök, hogy még megvan.

Örülök, hogy még megvagyunk egymással.