Tegnap mondtam ki a végső szót. Másfél évtizedes előfizetés után nem leszek többé rendszeres HVG-olvasó.

Kicsit volt bennem sajnálat, mert mégiscsak együtt voltunk jóban és rosszban, mondhatni, a szemem az újsággal együtt kopott meg az olvasólámpa fényénél. A külpolitikai és tudományos-kulturális rovat ráadásul még most is jó.

Csak a gazdaságon és a politikán húzom fel olykor magam, de leginkább érdektelenül átlapozom ezeket az írásokat. Mert kiszámíthatóak, fantáziátlanok és mögülük minduntalan kikandikál egy bepállott, liberálisnak álcázott, de valójában szemellenzős és a leszerepelt közelmúltba görcsösen kapaszkodó szemlélet. Brrr.

Olyasmire gondolok, mint az eheti vezércikk a körvonalazódó új médiarendszerről. Hogy pontosan milyen lesz az új rendszer, azt nem nagyon lehet tudni, a gyakorlati működését meg végképpen nem, de a cikk írója (Jakus Ibolya) meg van győződve, hogy nem lesz olcsóbb, sem hatékonyabb, ellenben veszélyezteti a sajtószabadságot.

Még az sem lehetetlen, hogy a cikk írójának bejön a jóslata (pontosabban a tényként kezelt kijelentései), de azt magabiztosan leírni, hogy a Petőfi Rádión azért nem lehet több beszéd, mert „ a hallgató vagy zenét vagy beszédet akar hallgatni, a harmadik út járhatatlan”, nos, ez egy kicsit légpisztoly pufogtatásnak hangzik.

Tekintettel arra, hogy az összes sikeres helyi rádió ezt csinálja. Ha meg igazán minőségi közszolgálati példa kell, akkor – mielőtt leírnánk ilyen hülyeséget – tessék áttekerni az osztrák FM4-re, és megfigyelni a zene és a beszélgetések arányát és színvonalát.

Szóval cseppet sem bántam meg, hogy váltottam. Egy másik hetilapra. Még egy dobást adok a nyomtatott sajtónak.