Nem is dicsekedtem vele: elkezdtem Orhan Pamuk Új élet című regényét. A török író – aki mellesleg Nobel-díjas – egyik korábbi könyvéről (Hó) meglehetősen lelkendezve számoltam be a Kimozduló.hu -n. Nos, lelkesedésem kissé lohadóban van, az Új élet ugyanis egyes elemeiben Paulo Coelhóra emlékeztet, aki nálam – hogyan fogalmazzak finoman? – nem az a kimondott irodalmi zsinórmérték. A kétszázadik oldalon tartok, még a felénél sem, szóval lehet még javítani, de az esély úgy halványodik, ahogy a magyar válogatottnál szokás vb-selejtezők ügyében. Gondoltam, leírom, egyszer talán valaki hasznát veszi. Ha meg nem, akkor nem.
Az Isztambulról szóló leírása és A fehér kastély szerintem nagyon jól sikerült művek, bár az előbbire rá kell hangolódni, mert sokszor unalmasnak tűnik (hatszáz-egynéhány oldal).
A Hó is nagyon jó. Ahhoz viszonyítok, lehet, az a baj. Illetve nem baj, de ez van.
Igen,Pamuk néha szeret egyhelyben toporogni, maga körül pörögni, mint a dervisek, de ez ezek szerint olyan török dolog. Azokat meg szeretem. Innen a távolból és a Nyugati melletti török étteremből.
Korrigálom: A folytatás azért szerencsére nem olyan, mint az előzmény. Pamuk nem Coelho. Szerencsére, szerencsémre. De azért – tekintettel az első 50 oldalra – meleg helyzet volt.
Az alkimista még csak-csak, de a 11 perc-et úgy szenvedtem végig. Azt mondták „neked való, olyan nőies”. Jól átcsesztek!
Vagy félreismertek… 🙂
Ühüm, a 11 percen én is kiakadtam. huszonnyolcszor hangsúlyozza, hogy a tyúk milyen iskolázatlan, mennyire nem érti, mi van körülötte a világ másik végén, olyan naív, amilyen csak a mesében van,
aztán olyan dumákat vág le a csajszi naplójaként, amiket filozófiaprofesszorok nem vetnének papírra. Életszerű 🙂
Amúgy egész biztosan vannak idősödő hímnemű szerzők, akik meg tudják írni, mit gondol egy fiatal nő, de Coelho nem tartozik közéjük.
Azt hiszem, a 11 perc volt az első és utolsó, amit olvastam tőle.