Szóval meglett a drága. Itt fekszik mellettem az íróasztalom, még mindig kissé ijedten, szemrehányóan, de láthatóan boldogan pillogat az lcd-kijelzőjével.

Én is boldog vagyok, főleg, mert nem nagyon számítottam a happy end-re.

Tegnap, amikor odaértem a cikk írásában, hogy ki mit mondott, először nadrágom bal zsebébe nyúltam, ahova emlékeim szerint raktam (a jobban a mindig a mobil van). Aztán a többi zsebemben kerestem, aztán a táskában, aztán megint az emlékeimben. Nem találtam. Morn kollega visszavitt a kórházba, felmentem a tett színhelyére, beszéltem is az ott dolgozókkal, de sehol semmi. Ekkor elkönyveltem, hogy biztosan kiesett biciklizés közben a nadrágzsebemből. Kampó, kabát, világvége.

Így aztán az öröm dupla volt, amikor megláttam reggel a postafiókomban azt a beérkező levelet, amelyet a rendező cég egyik munkatársa írt, és amely arról tájékoztat, hogy a diktafon megtaláltatott, le van adva a kórház titkárságán. És tényleg ott volt. Halleluja.

Mindenkinek hála.

Az élet nagy pillanatainak kommentálásához érdemes a klasszikusokhoz fordulni. Ilyen például a Headway Intermediate tankönyv, aminek a 93. oldalán Jean Gionno ezt írja: „I am convinced that in spite of everything, humanity is good.”