Mondtam én, hogy nagy kaland a téli bringázás. Reggel kellemesen lehűl az ember keze a kormányon, este meg sötétben megy haza, és elszámolja magát, a megszokott feljáró előtt ugrat fel a járdára. A ráfordulási szög lapos, a másik, alacsonyabb padkánál ez simán elég, itt viszont nem. Az első kerék visszapattan a szegénykőről, engem visz tovább a lendület, egy századmásodpercig nem tudom eldönteni, hogy nyújtsam-e már előre a kezeimet, hogy mégse az okos kis buksim csapódjon az aszfaltra, vagy markoljam-e meg még jobban a kormányt. A második verziónál maradok. Az egyensúlyomat persze elvesztem, koordinálatlanul kacsázom, lábam furcsa táncot jár az aszfalton az arra közlekedők őszinte érdeklődésére, miközben az adrenalin-szint is lökésszerűen emelkedik.

De a kormányt nem engedem el, és sikerül megnyernem a csatát. Jó jel.