Ha valaki még nem olvasta volna: Egy motorbaleset után meghalt Tunyogi Péter, a P. Mobil egykori énekese. 61 éves volt.
Ha valaki nem tudná, hogyan nézett ki egy P. Mobil-koncert a nyolcvanas évek elején, az nézze meg a videót. Esetleg hasonlítsa össze a mai állapotokkal. Aki tudja, milyen volt, az meg emlékezzen. Nem is tudom, szeretnék-e még egyszer tizenhat éves lenni. Most momentán éppen nem annyira.
[youtube http://www.youtube.com/watch?v=jA5Nf4FXe-0&hl=en&fs=1]
Teljesen egyetértek. Ami ma van az lósz…r és ezért senki ne haragudjon! Egyébként nem a gyerekek hibája, őket már sokkal körmönfontabb eszközökkel manipulálják – ugyanazok. Pedig most aztán van mi ellen lázadni.
Nem hallottam, hogy meghalt. Ha a Presser halt volna meg, akkor már nyilván jobbra fenn örökmécses égne minden adón.
Nyugodj békében Péter – bár Te nem az a fazon vagy:) Akkor segíts nekünk odafenn – nagy szükségünk van Rád!
Egy pillanatra csak álljunk meg!
Én is nagyon sajnálom Tunyogit, a neten olvastam hogy meghalt /aztán itt is/ :-((((.
De kérek mindenkit, hogy ne mondja azt, hogy ami ma van, az lósz***!
Pont az a korosztály vagyok, aki a P.Mobilos, ős-Eddás, ős-Beatrice-s és a többi legendás zenekar idején kezdett el zenét hallgatni, ezek alakították ki a zenei izlésemet. Aztán mire diszkós-koncertes korba értem, volt az első Pokolgép /még Kalapács Józsival a Csepeli Műv.Házban, mert ugye Pest megyei vagyok/, meg akkoriban jött első ízben külföldi sztárzenekar fellépni /Skorpions, Jeams Brown, de a Depeche Mode és a Duran Duran is/, én meg mentem a diszkóba is, a koncertekre is /sőt, Fradi meccsre is, akkoriban még nem volt életveszélyes/. Számomra az első Rolling Stones koncert ’95-ben éppen akkora élmény volt, mint mondjuk az Erasure koncertek, vagy egy Mozart-Requiem, zenei mindenevő lévén.És ami ma van, az pontosan az, ami akkor volt.
Csak ma a fiataloknak Anti Fittnes Klub meg ilyen zenekarok vannak. Nekünk ez lehet hogy tényleg ló***-nak hangzik, de a mai fiataloknak ez pont olyan, mint nekünk volt anno a zenekarunk, aki meg a szüleink szerint volt ló***. És ugye tudjátok, hogy ez sajnos az öregedés jele?
Ha meg jó szövegeket akartok hallgatni, csak oda kell figyelni az új előadókra. Nekem Kowalsky szövegei tetszenek, vagy a Magna Cum Laude számoké is. Lehet, hogy szerintetek ez is a fennt emlegetett állati ballaszt, nekem bejön /megyek is ma Magnára!/. És ha tetszik, ha nem, régen is volt sok ló***, voltak akkor is fiú-meg lány- zenekarok, könnyebb műfaj meg húzósabb, aztán aki értéket teremtett, arra ma is emlékezünk, és lehet kérni a rádiók kívánságműsorában, mert megvan nekik.
És mennyi van, akik a feledés homályába vesztek!
Szerintem bízzuk ezt az időre, mármint hogy mi ami maradandó érték és mi nem az. És próbáljuk meg úgy nevelni a saját gyerekeinket /akinek van/, mint engem ahogy neveltek: megmutatták anno a szüleim, milyen zenéket szerettek.
Persze nekem az nem tetszett /Boney M + Abba volt főleg/, hanem csakazértis LGT-t hallgattam meg Korállt, amit anyám nem csípett. De ma meg már szeretem azokat is, mert megismertették velem. Sőt, van még otthon régi bakelitem, Ambrus Kiri meg ilyenek énekelnek rajta. Örököltem. És szeretem /ciki/. De így lettem retro rajongó és gyüjtő, olyan ritkaságokkal, mint Simándy dupla bakelit, a legszebb magyar opera-áriákkal, vagy Karády Katalin. És milyen jól megférnek egymás mellett a polcon a Pokolgéppel, meg a Rollinggal, meg Paul Mc Cartney-val!
Próbáljunk már mi is így megférni, a világon több hely van, mint a polcomon:-)))
És ne bántsuk a mai fiatalok zenéit, ha nem is szeretjük őket, tudjuk ezt jól, milyen érzés!
Hát azért én inkább a blogerrel értek egyet. Az öregedést is vállalom.
Várjatok, várjatok!
Valóban félreértésre ad alkalmat a posztom, így kénytelen vagyok pontosítani magam. Nagyjából 30 éve egyfolytában koncertekre járok (Jesszus!), elég sok mindent láttam ennyi év alatt, és szerényen azt gondolom, van némi tapasztalatom a korszakok összehasonlításához.
És merem állítani, hogy manapság több jó zenekar van, mint a nyolcvanas években volt. A Balatone Fesztivál egyetlen mellékes színpadán például két napig egyfolytában gyakorlatilag csak igen-igen jó zenekarokat láttunk: Kaukázus, 30Y, Vad Fruttik, Kiscsillag, Ludditák stb. A különbség másban rejlik. Egyrészt ezek a zenekarok igencsak mellékszálak a magyar médiában, a fiataloktól némi utánajárást kíván a dolog, és ezen a ponton bizony a sokan elbuknak. A ma embere már csak olyan, hogy szereti, ha készen tálalják elé a betevőt, nem szeret keresni, utánajárni.
A másik dolog, hogy hiába vannak átkozottul kiváló zenekarok, nagyon jó zenészekkel, okos és érzékeny tartalommal, kreatív formával, a dolognak valahogy nincsen tétje. Maga a lázadás is tömegcikk lett, önmagát heréli ki.
És ez a tétnélküliség érződik az egykori P. Mobil és a mostani 30Y között. Pedig az autómban az utóbbi szól. Szóval nem könnyű nekik sem.
csak futólag – be sem akartam már most lépni, csak körülnéztem -, de mussssz:
szóval: nálam egyik nap P.Mobil szól, másnap meg 30Y. Egyik nap 20 v. 30 éves HBB, másikon meg Péterfy Bori. Meg ami a „legrosszabb”: egy (saját késíztésű) válogatáscédén Iggy Pop, Bonanza és Vaya Con Dios.
Kövezzetek meg.
PS. és PUF, 4ever ! 😀
To rose: sokban hasonlít a zenei ízlésünk!
:-)))
Az a megalapozott közvélekedés, hogy a rendszerváltás kirántotta a szőnyeget az akkoriban undergroundnak hívott zenészek talpa alól. (Manapság az vallja magát csak büszkén undergroundnak, ki nem képes mainstreamnek lenni. Savanyú a szőlő.) Ugyanis ha mindent szabad, akkor nincs mi ellen lázadni, ergo kereskedelmi alapra helyeződtek a dolgok, vagyis a 3T-s leosztásban az addig támogatottnak terem babér. Sokan ki is szerettek a könnyűzenéből, amint elveszett a politikai, a protestáló töltete. Mivel onnan az is popzene, az meg fúj, alantas Lottóshow-behódolás.
A nálam egy vagy két generációval előbb születettek (28 éves vagyok, későn érő típus) többsége nem tud elvonatkoztatni attól, hogy (gerjesztett) igények alapján gerjesztődik minden. Ami nem rentábilis, az nem tud hosszú távon működni. Szomorú, nem szomorú, ez van. Nekiállhatsz botrányt kelteni, de az is csak akkor működik, ha egyéniség vagy, ha vannak jó dalaid, amire általuk rá tudod irányítani a figyelmet. Ha miután odaállítanak a színpadra, akkor is tudsz valamit villantani. Hamar elvéreznek azok, akik elég prosztók ahhoz, hogy feléjük irányuljon a kamera, de aztán nincs mit mutatniuk, ha fölhúzzák a nadrágjukat.
Különben is: mivel lehet botrányt kelteni? Olyan erősek a délutáni kibeszélős műsorsávok, hogy nehéz mellettük bármi olyat is produkálni, amire fölkapná bárki is a fejét. Már rég elveszett bármiből is az az érzés, hogy itt a határ és nemhogy megkarcolgatom a felületét, vagy át próbálok ugrani fölötte, de már azzal valamit teszek, ha a közelébe megyek.
Ezért fordul annyi fiatal a szélsőjobbos ideológiák felé. Mert ott még megvan ez az érzése, hogy tiltott gyümölcsbe harapdál és hogy ezzel a tettével szörnyülködést vált ki valakikből.
Annyit azért megjegyeznék, hogy a gyerekek, akikről beszélünk, elég nagy számban fordulnak a múlt zenéje felé, persze itt az intellektuálisabb rétegekre gondolok. Nincs ezen mit vitatni, mert a saját szememmel látom. Nem csak a rock de még a disco esetében is így van. Valami oka nyilván lehet.
Lazán kötődik Dénes beírásához még ez: Igen a hérom T nem veszett el, csak átalakult. Abban viszont nem értek teljesen egyet, hogy ma mindent ki lehet mondani, mert korántsem lehet. Ma is vannak „másként gondolkodók”, akiket nem vetnek ugyan börtönbe, talán még valami olcsóbb állásban is megtűrik őket, de produkáljanak akármilyen szellemi, művészeti stb. terméket, az bizonyos, hogy az eredményt elérni nem fog, bármilyen színvonalú is. A díjak, „bekerülések”, jó helyek teljesen a kapcsolati tőke, a politikai-és érdekcsoportok mentén dől el. Nagyon könnyű lenne erre példákat mondani, de feleslegesnek tartom. Számos értelmiségi nem pusztán a jobb körülményekért távozik külföldre, hanem azért, mert itt csak vegetálhat és ezzel tökéletesen tisztában van. Bár az alapszellem egész Európában hasonló, ennek ellenére ennyire zárt világ kevés helyen van.
Nagyobb trágyában tapicskolás van mostanság az országban és lesz is még hosszú éveken át, hogysem művészetet meg kultúrát emlegessünk mint olyat, ahol még vegetálnak az emberek, de majd mi jövünk és megoldjuk és akkor eljövő a Kánaán. Amúgy se vagyunk az a hurráoptimista nemzet, de az elmúlt években különösen nem nekünk állt a zászló.
Mindenki össze van zavarodva, tudja, hogy szar van a palacsintában, mégse tesz semmit ellene. Ha meg mégis tenne, mit tehetne? Menjen ki az utcára? Kapásból megkapja a fletóista médiaslepptől, hogy fasiszta, horthysta, a jobboldaltól meg, hogy ez nem kéne, mert ez is csak a Fletónak jó. Ilyenkor felmerül a kérdés a dolgokat magában továbbgörgető emberekben, hogy jó, jó, de mi olyasmit lehet akkor tenni, ami nem jó Fletónak? Van egyáltalán olyan?
A végén még a beletörődő, laissez-faire-mentalitásnak áll a zászló, aki reggel bebandukol a dolgozójába, ott hümmög, majd hazamegy, amikor meg azt hallja, hogy ez így nem okés, akkor kimegy a hűtőhöz sörért, visszaérve meg már az jön a tévéből, hogy a magyar hungaristák kiprovokálták a közismerten magyarszerető szlovákoktól és a kormányuktól, hogy agyba-főbe verjék szurkolóinkat. De már megint eltértem a témától.
Buksi, igazad van, a 3T mai megfelelője nagy hatásfokkal működik 2008-ban is. De nem úgy, mit régen, hogy nem engedte azt, ami nem tetszett neki. Manapság rá se hederít, nem ad teret annak, ami neki rossz lehet. Nem enged föl a színpadra, a hangosbemondó közelébe. Fölfirkálhatod egy házfalra azt, amit akarsz, de csak a csemetéiket az óvodába vivő anyukák mennek arra. Ők meg inkább már a Story magazinjukat olvasnák. Neki is ugranak, amint hazaérnek.