Kellemes dolog a vasárnapi reggeli futás. Főleg ősszel, napsütésben. Még akkor is, ha egy kicsit elmértem a távot. Először felfutottam az oladi dombra, onnan meg át a Király-sporttelepre. Elég is lett volna mindez, csak hát onnan még haza is kellett jönni. A belvárosban már kicsit kevertem az utcákat, de nem volt nagy baj, sőt, egész jól éreztem magam.
A világ a vasárnap reggeli napsütésben roppant kereknek látszik. Ünneplőbe öltözött, háromgyermekes család jön kézen fogva a miséről, apa fiával rendbe szedi az udvart, miközben bent anyuci főzi a vasárnapi ebédet. Szomorú arcú emberek mennek a látogatni a megyei kórházban, az éjszakai szórakozóhely közelében változatos nyomai vannak a hajnali eseményeknek.
Én meg futok büszkén.
Ebbe az idilli környezetben jön a megfigyelés, körülbelül most századszor, hogy a futók – ellentétben például a túrázókkal – nem köszönnek egymásnak, ha találkoznak. Nem kapjuk el a fejünket vagy szemünket, nem csinálunk úgy, mintha nem látnánk a szembejövőt. Csak éppen nem köszönünk. Hogy mi a magyarázata, azt nem tudom, de azért jelezném, hogy a futás nem az a kimondott társas sport. Egy idő után az ember már örül, ha nem kell megszólalnia, meg különben is, itt mindenki magával birkózik, a külvilág – főleg más emberek – ebbe nem nagyon férnek bele.
Ezt az elméletet -a magával birkózást – támasztja alá a másik megfigyelés: versenyen illik köszönni.
új lakóhelyemen, az oly sokszor oly elidegenedettnek mondott budapesten a lelkesebb bringások köszönnek egymásnak. ha azt nem, akkor mosolyognak. épp erről szól a témázás a criticalmass.hu egyik fórumtopikjában, hogy ha magunk vagyunk is – apró pontok a nagykörúton -, azért ez a kis kapocs újra és újra megerősíti bennünk a közösségérzetet. „i got your back, homeboy.”
csak hát a magyar ember természete meg többnyire nem ilyen. nem trendi a jókedv. egy kis derű, és már rosszat sejtenek. pedig ha az egót kiütné helyéről a figyelmesség, az optimizmus, a nyíltság, na ott kezdődhetne valami ezzel az – urambocsá – kurva országgal.
Hali, Phreeq. Mi van veled? Azon kívül, hogy köszönsz a bringásoknak?
Ja, ez a provincia dolog engem is zavar hangyafasznyit.
Az, hogy olyan természetes mozgások, mint a futás és a biciklizés szinte klubszintű lett,és emiatt köszöntgetnek, hát elárul valamit abból, mennyit vesztettünk a természetes multunkból.
Egyesület kell ahoz, hogy mozoghassunk, nos ez csak mostanában lett divat, régebben mindenki gyalogolt ,fogatot hajtott, lovagolt, ma ezt sportnak mondjuk.
Miért kell futni?
Gondolom azért, hogy a napi ücsörgés miatti büntudatot csökkentsük.
Miért kell köszönni?
Nem kell, mert akkor már hivatalos az egész…
Főváros, szabadság, szubkultúra?
Te melyik országban élsz?
Hamut szórok a fejemre, és bevallom, én is tudnék Budapesten élni. Győrben is. De elvagyok Szombathelyen is. Kétségtelenül nem túl tágas kabát, de az ember olyan ennyi idő után már ismerősen veszi le a fogasról.
Persze, ha már indul az ember, lehet, inkább délnek kellene. Valami tengermellékre. Szaloniki, Split, Róma, ilyesmi.
A futással én nem bűntudatot csökkentek, hanem azt gyakorlom, hogy ne álljak meg.
🙂
ha mindenki elfutna, (Szombathelyről), ki maradna vidéken?
Lassan így is tönkremennek a falvak, aztán szépen fel lehet vásárolni egyben a földeket, mert már minden földön futó a fővárosban van..
Visszatérve az alapkérdésre, a túrázók tényleg köszönnek egymásnak – túrázós vagyok én is, tapasztalom. Bárhol talizok túrázókkal, szinte egyszerre köszönünk egymásnak, ismeretlenül is. És ellátjuk egymást jótanáccsal… :)))
A futók miért nem? Talán számít, miben fucc?? Mikor fucc?? Ki vagy???
Nem, nem számít, hogy miben fucc és ki vagy.
Csak ez egy befelé forduló dolog. És ez így van jól.
„Fõváros, szabadság, szubkultúra?
Te melyik országban élsz?”
való igaz, rosszul fogalmaztam. nem szubkultúra, hanem szubkultúráK.