Daturával ma este egy PR-interjúval fejeztük be a hivatalos munkanapot, üdén és frissen, ahogy illik. Le is megy a beszélgetés, elkötve az utolsó kérdés is, diktafon kinyomva, már éppen menni készülünk, mikor is hirtelen irányt vált a beszélgetés fonala. Az interjúalany a festészetről kezd beszélni, ráadásul érdekesen, előjön El Greco, Goya, a francia impresszionalisták, majd a mindebből a filmek, azok közül is például egy Németországban élő törökök rendező, a dán dogma filmek és Almodóvar. Innen egyenes út vezet a magyar költészethez, különös tekintettel József Attilára. Ott ülünk a székeken, ha kinézünk az ablakon, az utcalámpák fényében látjuk, hogy esik az eső. Mindhárman fáradtak vagyunk, késő is van, menni is kellene, azt is tudjuk, ebből úgyse lesz leírva semmi, de mégis: valahogy nehéz abbahagyni. Jólesik.
És még az is lehet, én látom túl pesszimistán az értelem, az érzékenység és az értékes szellemi produktumok életkilátásait a mai világban. Hogy mindez itt lappang a máz alatt, sokan éheznek is rájuk, csak meg kellene kapargatni a felszínt.
Lehet, hogy nagyon „retro” vagyok, de rajongok az ilyen spontán beszélgetésekért.
Nekem tegnap az oktatómmal sikerült Rejtőtől indulva egész a Közönséges bűnözőkig jutni, pedig nagyon mennem kellett volna már.
De maradtam, dumáltunk, elkéstem, megérte!….
Amint látom, mégsem kell „kapargatni” itt semmit: úgy tűnik, csak mi vagyunk itt éhesek erre!
Lehet, hogy kihaló-félben van a mi fajtánk?
Akkor gyorsan a Vörös Könyvbe velünk!
/Gyengébbeknek: a kihalófélben lévő fajok nyilvántartása, semmi rosszhiszemű polititkai mellékíz nélkül!/
Hát, így jártunk…
Azért remélem nem tűnünk el végleg!
Nem hagyjuk magunkat. Tudom, hülyén hangzik, de most már csak azért is: neked van kedvenc költőd?
Naná, több is! És mázli: köztünk élnek költők, festők, írók, zenészek, és mázlista vagyok: nemcsak ismerek jónéhányat, de némelyikkel jó barátságban is vagyok. Rám mosolyog a Jóisten:)))
Én ide csak hármat írok és direkt már halott költőket: Babits, Heltai Jenő /kevesen tudják, hogy verseket is írt, nekem van egy kötetem/, na jó, és persze hogy Ady nekem is!Nem volt könnyű csak hármat választani…
Neked kik a kedvenceid?
Mivel hoszabb párbeszédre készülök, kicsit távolabbról futok neki. Mondjuk onnan, hogy a költészettel úgy vagyok, mint sokan mások. Nagyon nehezen fér bele a napi rutinba.
Lehet, ez valamiféle szellemi ellustulás is, de a felszínes, gyors életforma nem kedvez ennek a műfajnak. (Ennek az elméletnek némileg ellentmond, hogy a nagyregények népszerűek, és én is viszonylag sok ilyent olvasok.)
De azért nem hagyom magam olyan könnyen. Az ágyam illetve az íróasztalom mellé jelenleg öt verseskötet van betárazva:
1) Egy Ady, József Attila, Radnóti válogatás. (A múltkor feltettem a blogba a könyvborítót, de most lusta vagyok megkeresni.)
2) Sylvia Plath versei. (Amerikai költőnő (1932-1963), aki 31 éves korában öngyilkos lett. Nem viccelt.)
3) William Butler Yeats (1865 – 1939) versei. (Ír költő, Nobel-díjas, nem mintha ez utóbbi fontos lenne.)
4) Faludy György: Test és lélek (1400 vers fordítása)
5) Rakovszky Zsuza: Visszaút az időben (Versek 1981-2005)
Félreértés ne essék: nem azért vannak a közelembe ezek a versek, mert ezek a kedvenceim, hanem mert ezeket olvasom vagy tervezem olvasni. Vagy nemrég vettem, kaptam, stb.
Ha mindenáron meg kellene neveznem három magyar költőt (miért hármat nagy az internet, elfér rajta sok) akkor az József Attila, Ady Endre és Kassák Lajos lenne. De emellett sok kiváló költőnk van, és tömérdek kiváló versünk így az az önkéntesen kiragadott névsor hülyén veszi ki magát.
Ezért írtam én is csak hármat, és direkte nem kortársakat. Nekem se „napi rutin” a versolvasás, lekapok a polcról egyet-egyet amikor van pár percem, amit nyugiban tölthetek.
A nyáron az erkélyem volt az „éden”: szekrény, asztal, székek, virágok, szőnyeg, függöny, szép otthonosan, még egy hangfalat is kivezettem /A retro bakelit lejátszóról hol Simándy, hol a Quenn szólt:))/És mindig ott volt az asztalon egy verses kötet. Az, amit nemrég kaptam dedikálva, tetszett is nagyon… És mikor a reggeli vagy ebéd utáni rossz szokásaimnak hódoltam, kimentem a kis édenembe, fogtam a kötetet, és elolvastam egy-két verset. Volt tíz perc ünnepe a napnak.
Leszűkültünk egy kicsit a versekre, pedig lehet ám ebben a városban kiállításokra járni, jó kis élőzenés programokra,most már színházba is. Én nemrég Kőszegen voltam a barátnőm kiállításának a megnyitóján. Aztán egy jó kis Rockabilly-koncerten, azt pedig már nyár óta tudom, hogy novemberben könyv-bemutatóra megyek. És mikor elindulok este, hogy ott legyek egy ilyen programon, tudom, hogy másnap kelni kell, fáradt leszek, és tanulnom is kellett volna… Mégis elmegyek, mert kell.
Nemrég beszélgettünk jó barátaimmal. -Nem láttad? Azt pedig nem szabad kihagyni. Megvan videon/dvd-n/cd-n/stb…Soroltuk a filmeket, zenéket. És megbeszéltük, hogy ha majd tél lesz, és hideg odakinnt, akkor valamelyikünknél összeülünk, lesz forralt bor, tea, süti, szendvics, és hozunk egy cd-t, vagy egy filmet, vagy egy könyvet, vagy egy társasjátékot.
És majd úgy telik el a tél, hogy nem érezzük úgy; téli álmot kellene aludni, mint a mackók, mert nem vagyunk sí-rajongók, a hidegért se vagyunk oda. De a jó dolgokért igen, és így egész jól átvészeljük majd a didergős évszakot.
Igen, ez egy kerek, pozitív hozzáállás. Én sem hiszem, hogy le kellene ragadni a költészetnél, csak az kellően nehéz dió napjainkban ahhoz, hogy szimbólum lehessen.
Egyébként jobban belegondolva itt a blogon elég sokszor megidézzük a lappangó mélységet, ráadásul – minden vita dacára – vagy éppen ezért, egy egész jó kis közösség jött össze. Ez is bizonyítva, hogy az emberek vágyódnak társaságba.
A veresekről és egyébb élményekről inkább majd külön bejegyzésben.