Az Inforádió híre szerint már csehül sem állunk.
„A magyarországi bruttó átlagfizetés 30 százalékkal alacsonyabb, mint csehországi” – olvasható itt, ami önmagában sem túl örvendetes, ráadásul a részletek még ennél is lehangolóbbak.
Az már csak én teszem hozzá, hogy a különbség növekedni fog az elkövetkezendő években, és nem is lassan. Mikor itt voltak a városházán a csehek, és előadták magukat, elég egő volt, amikor táblázatokkal összehasonlították a két országot.
Viszont az albánokat szerintem egyelőre verjük. Lassan olyan lesz ez is, mint a magyar foci: egyre messzebb kell menni olyan ellenfélért, akit le tudunk győzni.
Tévedsz. Elemzők szerint egyes mutatóink már az albánok alatt.
Azokon a Cseh napokon én is voltam. Két egymás utáni kezdődő vetítésen is megnéztem az „Őfelsége pincére voltam” című Jirí Menzel-filmet. Ha harmadszor is vetítették volna, talán arra is beülök. Gyönyörű, lebilincselő mozi. Közben néha arra gondoltam, hogy amennyiben egy Bohumil Hrabal-kaliberű magyar író könyvét filmesítenénk meg magyarként ugyanezen témáról (a második VH előtt aranyévektől a nácik térhódításán át az oroszok bejöveteléig), garantálható lenne, hogy nem egy ilyen életvidám, leheletfinom humorú, szerethető, hanem egy brutális, éjsötét hangulatú és végkicsengésű filmmel volna gazdagabb az ilyesmiben amúgyis módfelett gazdag filmművészetünk.
Megbékéltem már a nemzeti karakterünkkel, de akkor és ott úgy éreztem, mint a cseh filmeknél oly gyakran, hogy egy országhatárral északabbra kellett volna születnem. Egy vidámabb és az élethez jóval pozitívabb hozzáállású nemzet fiaként.
http://www.csapnivalo.hu/07/103/ofelsege/