Péntek este azt mondta a fényképezőgépem, hogy nem olvassa be az 500-as memóriakártyát (ehhez a géphez vígan elég), mert az írásvédettre van állítva. Hm. Nem emlékeztem semmilyen állításra, sőt még állítót sem láttam rajta. Összehasonlítottam a korábbi – más miatt rakoncátlankodó – 256-os kártyával, és rájöttem, hogy bizony hiányzik róla egy milliméter nagyságú sárga biszbasz, amit ide-oda lehet tolni a szélén. Ráadásul kinyílt, mint egy könyv, lehet látni a beleit. Ilyenkor válaszút előkerül az ember: vagy kidobja a francba, vagy nekiáll gányolni. Az utóbbi mellett tettem le a garast, addig sem ülök a monitor előtt.
Az operációra szombat reggel a kerti széken, fiam asszisztenciájával került sor. A 256-os kártyából kikínoztuk a biszbaszt, betettük az 500-ba, majd az egészet kétkomponensű Eporapid ragasztóval fixáltuk. Franciakulccsal szorítottuk össze, pontosan úgy, ahogy a high-tech laborokban is csinálnák. 30 perc alatt megvoltunk.
Ma reggelre úgy ahogy megszáradt a cucc, így beletettem a gépbe. Szorul persze, mert a ragasztás miatt pár tized millivel vastagabb lett, de működik. Ezen alaposan meglepődtem.
Ha van ragasztanivaló memóriakártyátok, csak szóljatok.
A finommechanika minden problémára megoldással szolgál – ahogy egy haverom mondta hajdan, mielőtt a nagykalapács után nyúlt volna.
De legalább működik a memóriakártya és nem sztornózza meg a hozzáférést a rajta lévő képekhez. 😉
Megy az Technokollal is, csak kicsit pszichedelikusak lesznek a képek :)))