„Egy batyuval… címmel König Róbert grafikusművész alkotásaiból kiállítás nyílt csütörtökön az Országházban. A tárlat, amelyet a magyarországi németek kitelepítésének 60. évfordulója alkalmából rendeztek, egy héten át tekinthető meg … A kiállítás címével kapcsolatban [Szili Katalin] rámutatott, hogy épp a Parlamentben hangzott el egykoron egy politikus szájából a magyarországi németekkel kapcsolatban: egy batyuval jöttek az országba, így egy batyuval kell távozniuk is. „Bíztam benne, hogy eljön a pillanat, amikor ezt kibeszélhetjük magunkból, tehetünk gesztust egymás felé, fejet hajthatunk azok előtt, akik ezt átélték, vagy hozzátartozói előtt” Innen.
Mindezt azért írom ide, mert családom egyik nagyszülei ágát igencsak érintette a dolog. Nagymamán mesélte többször, tanulságként. Baranyai sváb falu, jöttek a katonák, és bizonyos családokhoz beszóltak, hogy van 1-2 órájuk, lehet cuccolni a batyukba, aztán lehet felszállni a vagonokba. El lehet gondolni a szituációt, közvetlenül a háború után, amikor azt hitték, hogy vége a nehezének. Több rokont így vonatoztattak el Németországba, ahonnan isten tudja hány száz évvel ezelőtt jöttek el az ősök, és ahol magyar cigányoknak hívták az innen odahurcolt svábokat. Többek közülük próbáltak visszaszökni Magyarországra, de nem jött össze. Így lettek rokonaink Németországban, emlékszem, nagypapám meglátoggatta őket párszor a hetvenes években. Ők is jöttek, ha tudtak. Hoztak rágót. Az unokát Elfridának hívták.
A kitelepített svábok házába viszont Romániából betelepített magyarokat költöztettek. El lehet képzelni, mennyire szerették egymást. Meg a nagyhatalmi játszmákat.
Hát, ennek máig sincs vége. De ez nem „telefontéma”.
Minden kornak megvan a maga mocsoksága! A második vhb időszakában nyilatkozni kellett a németajkú területeken, hogy magyarnak, vagy németnek vallja magát az illető. Aki németnek vallotta magát, az a Volksbund tagja lett, ezen keresztül a németekhez tartozónak, a nagy nép tagjának érezhette magát.
Aztán a háború után akik németnek vallották magukat, volksbundisták voltak, azokat vagonba rakták és kitelepítették.
Mindenképpen a kisember szívta meg.
Aztán később az irigyelt nyugati rokon szerepe némileg kárpótolta őket a gyötrelmekért.
Amennyire én tudom, családomnak az az ága nehezen is tudta másvalaminek mondani magát, mert magyarul alig beszéltek. Nagymámám testvére nem volt a Volksbund tagja, legalábbis ő nem tudott róla. Ettől függetlenül elvitték az oroszok munkatáborba, nem is jött vissza, Szibériában halt meg.
Nagymamánnak ettől függetlenül alig volt baja az oroszokkal (azt mondta, viszonylag rendesek voltak a katonák), de az általuk idehozott rendszerrel soha nem békélt meg. Érthető.
Hogy mégbonyolultabb legyen. Emlékszem, nagymamám mindig szeretettel beszélt a sváb falu zsidó boltosáról, aki szintén szegény volt, de mindig adott mindenkinek hitelt. Ameddig őt is be nem vagonírozták.
Nyugat-Németországba is vittek svábokat a faluból (asszem), de akivel mi tartottuk a kapcsolatot, azokat történetesen Kelet-Németországba vitték. Abból lett aztán az NDK. Szóval nagy kárpótlás nem volt.
Na ezért mondta szerb nagyapám, hogy ő magyar, és az öreganyámnak is lelkére kötötte, hogy bár tót, vallja csak szépen magát magyarnak. Mert nem lehetett akkortájt tudni, kit hová visznek. Szerintem öregapám ezen kívül életében nem hazudott. És végül is, ekkor se.
De nekik is voltak nagyon jó barátaik, akik Németországból látogatgattak haza, és hogy nem nemetül beszéltek öregapámmal, az is biztos, mivel a papa nem beszélt ezen a nyelven.
A mi falunkban vegyesen voltak olyanok, akik kint maradtak végleg, meg haza se jöhettek, mert volt némi vaj a fülük mögött, meg olyanok akiknek a Németből is csak a Kelet jutott. No meg azok, akik hazajöttek. Ők mondták a legszínesebb meséket. Este a kocsmában, az ötödik sör + snapsz után.
Alleszmaringyózsi! Ahogy a szomszéd Treszka néni mondaná! De rég volt!
Ha belegondolsz, hogy mit ki nem bírtak az őseink.
Ezek a történetek valószínűleg fontosabbak, mint gondoljuk.
to Anula: (Egy Cseh Tamás-szám)
Születtem Magyaroroszágon, 87 éves vagyok,
fejemben összekeveredtek féldecik, kormányzatok,
neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is,
harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is,
elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott,
tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet
és mégis itt vagyok.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál;
túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
de áll önök előtt.
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat elnézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál;
túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
de áll önök előtt.