Valamiért vonzódom a délvidéki tájakhoz, olyanokhoz, mint az egykori Jugoszlávia utódállamai, Görögország vagy Szicília. Az utóbbi években elég súlyos török-tripem is van, amelynek aktuális vonzata, hogy Orhan Pamuk Hó című regényét olvasom.
„Minden élet, akár a hópehely: távolról egyformának tűnik, de rejtélyes erők egyszerivé és megismételhetetlenné formálják” – írja Pamuk, aki – tényleg mellesleg – 2006-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.
A regény irodalmi értékéről lehetne vitatkozni, nekem tetszik, de igazán az érdekes, hogy segítségével olyan világba kukkanthatunk be, ami itt van a kertek alatt, és mégis mintha egy másik bolygón járnánk, azaz rádöbbent bennünket, hogy mennyire nem ismerjük, mi van a kertkapunkon túl. És hogy erre mennyire ráfázhatunk.
Ha láttok rá esélyt, hogy három embernél többen elolvassák, a regény befejezése után írok róla egy ismertetőt.
Egy. :))
talán kettő, de tényleg az ismertetőtől függ:)
Én a Fehér kastélyt olvastam. Vagy A fehér kastélyt. Az tetszett. Legyen három, ezt nem úszod meg 🙂
A fehér kastély, megnéztem. Csak hogy tudjátok.
Örülök a lelkesedésnek, de három embernél többről volt szó. Egyelőre határeset, ugye.
De olvasom tovább, felénél vagyok, most kezdem el a második kötetet. Szóval még van idő a negyedik jelentkezőre, főleg hogy lassan végzek ki könyveket, mert megvan az a szokásom, hogy párhuzamosan olvasok nagyregényeket. Ráadásul csak éjjel van rá időm, akkor meg néha elálmosodom. Talán megbocsátható.
Jobb később, mint soha: kész a könyvbemutató, fent van a Kimozdulón.
http://kimozdulo.hu/node/148
Már most sokkal többen olvasták, mint három, már megérte.